Lájkok, követők, megosztások, hozzászólások. Folyamatosan érkező értesítések, korlátlan tartalom. Napjainkra azonban önálló fogalom lett a digitális demencia, az internetfüggőség és a Facebook-depresszió. Lehet, hogy ideje lenne változtatnunk?

A 2023-as statisztikák szerint 6,8 milliárd okostelefon van forgalomban világszerte, vagyis jelenleg a teljes népesség 86 százaléka okostelefon-felhasználó. Napjainkban a világ teljes internet-forgalmának 92,3 százaléka okostelefonokon keresztül történik. A 2019-es adatok szerint naponta 2617 tapintást végzünk a telefonunkon. Az átlagos okotelefon-felhasználó naponta 150 alkalommal oldja fel a készülékét és 10 óra 39 percet tölt a képernyő előtt. Átlagosan 94 üzenetet küldünk el naponta és a felnőttek 25 százaléka ébred fel éjjel azért, hogy megnézze, érkezett-e új értesítés a telefonjára. A tinédzserek 33 százaléka még az ágyba is magával viszi a okostelefonját, az egyetemisták 60 százaléka pedig telefonfüggőnek tartja magát. Az amerikaiak 75 százaléka még a mellékhelyiségben is használja a telefonját, illetve a tinédzserek 59 százaléka számolt már be az őket érő internetes zaklatásról. A felhasználók 85 százaléka még társaságban is a telefonjára érkező értesítéseket nézi. A 21 év alattiak átlagosan 8,6 percenként veszik elő a telefonjaikat. Az Y generáció tagjainak 87 százaléka mindenhová magával viszi a telefonját, valamint a megkérdezettek 73 százaléka élt már át szeparációs szorongást, amikor nem lehetett az okostelefonja közelében.

Érdekesség: a lekerekített sarkú ikonokat pszichésen vonzóbbnak tartjuk, ezért szívesebben használjuk őket, a piros színnel jelölt értesítések pedig izgalom keltő hatással vannak az agyunkra. De nem is ezek az igazán komoly bajok...

Az iPhone 2007-ben történő bemutatkozása forradalmasította az okostelefonos iparágat. Azóta az internet minden jó- és rossztulajdonsága ott lapul a zsebünkben, az információ csupán egy egyetlen tapintásnyira van. Az okostelefonjaink ma már a hétköznapi életünk részét képezik, szinte minden ébren töltött pillanatunkat végigkísérik és mindenre létezik egy applikáció. Az informatikában ma már önálló tudományág lett annak a kérdése, hogy miként lehet a szoftverek vizuális megjelenését minél vonzóbbá tenni és hogyan lehetne a felhasználót arra késztetni, hogy minél több időt töltsön a képernyő előtt. Ezt olyanok segítségével érik el, mint az ikonok színe, formája és a különböző áttűnések, vizuális effektek. A különböző programok, applikációk és felhasználói felületek megtervezése során idegtudósok és pszichológusok garmadája működik együtt a programozókkal nem csak azon, hogy a maximumig fokozzák a felhasználói élményt, hanem hogy lekössék a figyelmünket. Habár az okoseszközök tervezői is bevetnek pár taktikát annak érdekében, hogy serkentsék a használat gyakoriságát, azonban mégsem kimondottan a telefonunk okozhatja a függőséget, hanem sokkal inkább, ami rajta van.

A végtelen üzenőfalak korlátlan mennyiségű tartalmat biztosítnak, ezért akár órákon át is képesek vagyunk görgetni őket

A telefonjainkra telepített Facebook, Messenger, Instagram, Snapchat, TikTok, YouTube és hasonlóknak köszönhetően gyakorlatilag végtelen számú interakciós lehetőséget hordozunk magunkkal szinte minden ébren töltött pillanatunkban. A soha véget nem érő csevegések, a feneketlen üzenőfalak, lájkok, mémek, macskák és táncolós videók mind a dopamin nevű hormon termelődését eredményezik. Dióhéjban: a dopamin neurohormonként és az idegsejtek közötti ingerületátvivő vegyületként funkcionál az agyunkban. Akárhányszor kapunk egy új üzenetet, lájkot vagy bármit, az agyunk kap egy dopamin-löketet. Ezzel magyarázható az a bizonyos “kellemes” érzés, amiből folyamatosan több és több kell, ezért rendszeresen térünk vissza az újabb adagunkért.

Az offline az új luxus

A legfrissebb kutatások eredményei szerint a közösségi média túlzott használata az agyunk jutalomközpontját stimulálja és ugyanazokat a neurokémiai reakciókat indítja be, mint ami a kokainfüggőség esetében is tapasztalható. Jelenleg a világ hozzávetőlegesen 8,1 milliárd fős lakosságából 5,07 milliárdan férnek hozzá az internethez. Ebből csak hivatalosan 486 millió internetfüggőt tartanak számon, azonban a valóságban ennél sokkal többen lehetnek. Átlagosan 10 gyermekből 4 szenved internetfüggőségtől, ezért a fejlett országokban folyamatosan nő azon klinikák és rehabilitációs központok száma, amelyek “digitális detox” címszó alatt nyújtanak segítséget a gyermekeknek, és nem csupán egyszerű nyári táborokról van szó. A legtöbb ilyen fajta klinikán az alkohol- és drogrehabilitációval foglalkozó intézményekhez hasonló komolysággal kezelik a betegeket.

A közösségi-validációs körforgás

2017-ben nagy port kavart, amikor Sean Parker, a Facebook egyik társalapítója azt nyilatkozta, hogy szándékosan programozták a közösségi oldalt úgy, hogy az függőséget okozzon. “Hogyan kössük le az idődet és a figyelmedet annyira, amennyire csak lehetséges. Ez azt jelenti, hogy időről időre adunk neked egy dopamin-löketet, mert valaki kedvelte a fotódat, posztodat vagy akármit. Ez pedig arra fog késztetni téged, hogy még több tartalmat tegyél közzé, amivel még több kedvelést és hozzászólást kaphatsz.” - mondta Parker, amikor a Facebook elsőszámú célkitűzéséről beszélt. A közösségi oldalakat úgy tervezték meg, hogy a családtagoktól, barátoktól és a hasonló érdeklődésű emberektől érkező validáción keresztül nyújtsanak örömet. Minden egyes értesítés, hangjelzés, alkalmazás és érintőképernyős mozdulat azt a célt szolgálja, hogy minél többet használjuk a felületet. Parker szerint a felhasználó egy közösségi-validációs hurokba kerül, vagyis az emberi psziché egyik sebezhetősége kerül kihasználásra. Na de hogyan is működik ez a gyakorlatban?

A közösségimédia és a félkarú rablók között több hasonlóság van, mint gondolnád!

A közösségimédia ugyanazzal a pszichológiai trükkel köti le a figyelmünket, amiért a félkarú rablóktól is nehéz elszabadulni. Egy félkarú rabló karját meghúzva látjuk, amint pörögnek a tárcsák és reménykedünk a nyereményben. Ha nem nyerünk, csalódunk, de mégis nagy a kísértés egy újabb húzásra. Amikor a telefonunkon lefelé húzzuk az ujjunkat a frissítéshez, az agyunk szempontjából ugyanazt a mechanizmust alkalmazzuk, mintha egy félkarúrabló fogantyúját húznánk meg. Amikor egy alkalmazást használva lefelé húzzuk az ujjunkat, a legtöbb esetben pár pillanat erejéig egy forgó ikont látunk, ami a frissítési folyamatot implikálja.

A "pull to refresh" technika a félkarú rablók elvén alapszik

Technikailag ezek az alkalmazások képesek lennének maguktól is frissíteni a megjelenő tartalmakat, azonban az ujjunk lefelé húzásával azt az illúziót keltik bennünk, hogy a mi kezünkben van az irányítás. Ezekben a pillanatokban az agyunkban végbe megy egy izgalmi állapot, mert nem tudjuk, hogy a frissítés után mi tárul elénk. Talán egy szép fotó? Egy új zeneszám? Esetleg egy értesítés? Vagy semmi érdekes? Pontosan ez a kiszámíthatatlansági-faktor ösztönöz minket arra, hogy a lehetséges “jutalom” reményében folyamatosan frissítgessük a közösségi oldalainkat. A közösségi oldalak applikációi és a félkarúrablók közös metszete tehát nem más, mint a széles skálán változó jutalmak lehetősége.

Ismerős a megkönnyebbülés, amikor megkapod az "adagodat"?

A “jutalmat” jelen esetben a tartalom és a lájkok jelentik. Akárhányszor kiposztolunk valamit, azt értékeli a “zsűri”. Ha sok lájkot kapunk, örülünk, de még többet akarunk, ezért tovább posztolunk. Ha keveset kapunk, akkor rossz érzésünk lesz, de továbbra is posztolunk, reménykedve abban, hogy a következő posztunk majd jobban teljesít. Miután kiposztolunk valamit, hajlamosak vagyunk  folyamatosan frissítgetni az adott alkalmazást annak reményében, hogy jött egy értesítésünk.

A nap huszonnégy órájában üzemelő kaszinó ott lapul a zsebedben

A közösségi oldalak algoritmusai kifejezetten trükkösek ilyen szempontból, ugyanis a beérkező értesítéseket csak bizonyos késleltetési idő elteltével jelenítik meg számunkra. Lehet, hogy az első három frissítés alkalmával nem kaptunk egy lájkot sem, de a negyedik vagy ötödik alkalommal már igen.  Akárcsak a félkarú rabló. Meghúzzuk a kart és reménykedünk. Ha nyerünk, még többet akarunk nyerni. Ha nem nyerünk, akkor addig húzzuk, amíg nem nyerünk - vagy el nem fogy a pénzünk. Ördögi kör. A különbség viszont az, hogy a félkarú rablót nem vihetjük ki magunkkal az ajtón, amikor távozunk a kaszinóból, tehát fizikailag is hátra kell hagynunk, amikor végeztünk a játékkal. A telefonunk azonban szinte a nap huszonnégy órájában velünk van, ezért bárhol, bármikor lehetőségünk van előkapni és meghúzni rajta a virtuális kart.

Az alacsony önbizalommal rendelkezők mentális egészségére kifejezetten káros lehet a közösségi média túlzott használata

A lájkok/ megosztások/ hozzászólások/ ismerősök száma pedig egyenértékű a pontjelzőkkel, ezért hajtunk annyira a minél több lájkra és követőre. Ezek a számok voltaképpen a társadalmi státusz fokmérői lettek, vagyis itt is jelen van a gamifikáció klasszikus esete. Minél több követőnk van, annál népszerűbbnek tűnünk, vagyis “van életünk” a publikum szemében. A mai kutatások már önálló fogalomként kezelik az úgynevezett Facebook-depressziót, amely főleg a tinédzserek körében számít gyakori jelenségnek. Ha az illető folyamatosan olyan tartalmakkal találkozik, amelyek azt éreztetik vele, hogy nem elég menő vagy népszerű, az könnyen vezethet szorongáshoz és depresszióhoz, ami az alacsony önbecsülésű személyek esetében kifejezetten veszélyes dolog.

Folyamatosan csökken a koncentrációs képességünk

Az átlagos közösségimédia-felhasználó egyetlen dologra összpontosított figyelme 8 másodpercig terjed, ami 1 másodperccel marad el egy aranyhalétól. Ennek a jelenségnek többek között olyan magatartások állnak a hátterében, mint például az elvégzendő feladatok váltogatása és a halmozott médiafogyasztás. Tudom, hogy vállalati körökben milyen előszeretettel éltetik a “hatékonyság” érdekében történő multitaskingot (egyszerre több feladat elvégzése), azonban számos kutatás is kimutatta már, hogy ilyen esetekben az emberi agy nem egy időben végez több feladatot, hanem konkrétan a feladatok között váltogat, ugyanis rövid időre az egyik dologra összpontosít, majd átvált egy másikra, aztán egy még újabbra, ez pedig hosszútávon kognitív túlterheltséghez vezet.

Forrest Gump a maga módján zseni volt: a monoton feladatok során olyan stabilan tudott koncentrálni, mint rajta kívül senki más

Daniel J. Levitin, pszichológiai és magatartás-idegtudományi professzor így magyaráz a multitaskingról: “A multitasking és a feladatok váltogatása leszívja a glükózt az agyból, ettől pedig ködös lesz az elménk és elfáradunk. Azért érezzük kimerültnek magunkat, mert szó szerint kimerítjük ezeket a kémiai anyagokat.” (…) “Ahányszor feladatot váltunk, hogy beszerezzünk egy új információt, például egy új e-mailt vagy sms-t, az újdonság-érzékelőnk lövöldözni kezd, és itt jön a képbe a dopamin. A dopamin-jutalmazó körforgás felelős azért, hogy az emberek rászoknak a kokainra és a heroinra. Az alapötlet az, hogy az emberek ellenállók lesznek, mert ez olyan érzés, mint amikor több feladatot végeznek egyszerre, és az jó érzés. De a multitasking nem működik - az emberek valójában kevesebbet végeznek el.” Ha ösztönös beidegződéssé válik, hogy minden üres pillanatunkban előkapjuk a telefonunkat, az agyunk hozzászokik a folyamatos ingerléshez. A tankönyvek olvasása vagy a táblázatok szerkesztése nem feltétlenül a legizgalmasabb tevékenységek, de hozzátartoznak az élethez. A halmozott digitális médiafogyasztással kitolódik az ingerküszöbünk, így a koncentrációt igénylő monotonabb feladatok elvégzése is problémát fog okozni.

A vakon történő vezetés egy sajátos formája

A legijesztőbb az egészben, hogy nem csak a fiatalokat érinti a szétszóródó figyelem és az internetfüggőség. A piros lámpánál állva, sőt, még haladás közben is a mellettem vagy mögöttem lévő autóra rápillantva rendszeresen látom azt, hogy a sofőr lehajtott fővel nyomkodja a telefonját vagy épp videós tartalmat fogyaszt egy a szélvédőre kifüggesztett tableten. A statisztikák szerint csak az Egyesült Államokban bármelyik adott pillanatban 660 000 sofőr telefonozik vezetés közben és természetesen mindenki “csak rápillantott” az eszközére. Viszont aki érintett a témában, azt ezúton kérem, gondolkozzon el azon, hogy amikor 50 km/ órás sebességnél ha csak 2 másodperc erejéig néz is rá a telefonjára, hozzávetőlegesen 28 méter távolságot fog vakon megtenni. Mindenkit várnak haza.

A digitális eszközök mértéktelen használata digitális demenciához vezethet, amelynek során csökkennek az agyunk kognitív képességei. A fejlődésben lévő gyermekek esetében ez különösen veszélyes.

A korlátlan mennyiségben rendelkezésünkre álló ingerek és azok mértéktelen fogyasztása komoly következményekkel tud járni. Felgyorsult világunkban másodpercenként 11 millió bit információ éri az agyunkat, azonban ebből csak 50-et vagyunk képesek tudatosan feldolgozni. Az emberi agynak is ugyanúgy megvannak a határai, mint ahogyan egy áramkort sem lehet a végtelenségig terhelni. Az utóbbi években egyre több olyan cikk és tanulmány jelent meg, amely a húsz év körüli fiatalok idegkimerültségéről, alváshiányáról és kiégettségéről számol be, a digitális demencia pedig napjainkra már önálló fogalommá nőtte ki magát. Régen a kiégést, mint kifejezést olyan esetekben alkalmaztuk, amikor valaki éveken keresztül csinálta ugyanazt és a végén már nem lelte benne örömét. Na de mitől tud egy alig húsz éves fiatal kiégni?

Anhedónia: a hétköznapi örömök megélésére való képtelenség

Brad Huddleston így fogalmaz Digitális kokain című könyvében: “Sokat hallunk olyat fiataloktól, hogy “unatkozom”. Sebes léptékű kultúránk mellett gyakran felmerül bennem a kérdés: Hogyan unatkozhat bárki is ebben a korban? Mégis igaz. A fiatalok a töméntelen digitális inger ellenére nagyon könnyen unatkozni kezdenek. Az egészben az az ironikus, hogy miközben az élvezetek hajszolása drasztikusan megnövekedett, és változást eredményezett az agy kémiájában, ugyanakkor zsibbasztó hatást gyakorolt az agyi örömközpontra. Egyre kevésbé lelünk örömet a hétköznapi tevékenységekben. Ezt nevezzük anhedóniának, és ma már járvány szerűen terjed.”

Ébredés után a legelső, elalvás előtt pedig a legutolsó feladatunk a beérkező üzenetek csekkolása

A közösségi oldalak 24 órás rendelkezésre állásával a dopamin-löket ma már csak egy érintésnyire van és bárhol, bármikor megkapható. Hányan lehetnek azok, akiknél a reggeli ébresztőóra lenyomását követően a közösségi oldalak hírfolyama és az e-mailek frissítése jelenti az első lépést, és mire feleszmélnek, már el is telt háromnegyed óra? Még ha tudjuk is racionálisan, hogy ez így nincs rendben, egy bizonyos pont után már a kémia irányít.

A "Rich Kids of Instagram" ma már önálló fogalmat képvisel az internet szótárában

Napjainkra a Facebookot egyre inkább kezdik elhagyni a fiatalok és a TikTok, illetve az Instagram felé fordulnak, ahol a vizualitás és az esztétika mindennél nagyobb szerepet játszik. Természetesen nagyon sok múlik azon is, hogy kiket/ miket követ az ember, azonban mégis ezeken az oldalakon érhető tetten leginkább a szelfikkel átitatott nárcizmus és az influenszer-kultusz színe-java. Amikor az ember eltölt pár percet az Instagram "Felfedezés" menüjében, az az érzése támad, hogy a világ nem is áll másból, mint már-már aggasztóan tökéletes külsejű, világutazó fitnesz modellekből és huszonéves, magánrepülős vezérigazgatókból, akik szentírásként idézik Warren Buffett és más milliárdosok bölcsességeit, még reggel 7 óra előtt lefutnak két maratont és megváltják a világot, a nap 24 órájában inspiráltak, motiváltak és soha véget nem érő "#beastmode" (vadállat mód) mentalitásban követik az álmaikat. Mindenki egész évben egzotikus helyszíneken nyaral és még uzsonnára is gourmet ételeket eszik. Egy felnőtt ember, aki az életének jelentős részét közösségi média nélkül töltötte, - jó esetben - el tudja vonatkoztatni az imént említetteket a hétköznapi realitástól. Viszont...

Közösségi média vs. valóság

Az ember társas lény, ezért velünk született ösztön, hogy még ha akaratlanul is, de másokhoz hasonlítjuk saját magunkat. Amíg a közösségi média előtt csak a szomszéd fűje volt zöldebb, addig ma már akár az egész világgal is felvehetjük a versenyt. Egy 2019-es kutatásból kiderült, hogy az Egyesült Államok negyven évnél fiatalabbakból álló korcsoportjának 90 százaléka az alapján választ magának nyaralási helyszínt, hogy milyen Instagram posztokat tud róla közzétenni. Az "Insta-kompatibilis" jelző ma már önálló kritériumnak számít szinte minden tevékenységnél. Ebből jól látható, hogy a felnőttek egy része is érintett a témában, azonban a világ hétköznapi valóságáról még csak szűkös tapasztalatokkal rendelkező tinédzserek látásmódját, önképét és a saját magukkal szemben támasztott elvárásokat drasztikus mértékben torzíthatja, ha folyamatosan és nagy dózisban érik őket olyan ingerek, amelyek az élet irreálisan kisarkított pillanatait mutatják be. A 20. században is aktuális kérdés volt bizonyos körökben, hogy kinek van márkásabb cipője, tehát a jelenség nem újkeletű. A közösségi média előretörésével azonban drasztikus mértékben kiexponálódott az élet ezen területe.

A legtöbb okostelefonon ma már időlimitet lehet szabni az alkalmazásoknak

Az utóbbi négy-öt évben a közösségi média káros hatásai egyre nagyobb visszhangot kaptak, ezt pedig a tech-óriások sem hagyhatták válasz nélkül. Az okostelefonokon megjelentek az olyan beállítási lehetőségek és szoftverek, amelyek abban segítenek, hogy hasznosabban múlassuk a telefonunkon eltöltött időnket. A Facebook és az Instagram bevezették a “jól eltöltött idő” funkciót, ahol az alkalmazásokon eltöltött perceinket óráinkat követhetjük nyomon, valamint a cég vezetőségének tagjai is különböző nyilatkozatokat tettek arról, hogy fontos nekik a felhasználók egészsége és a közösségi média jelentőségteljes használata. Az egyetemen reklámszakon végeztem, ezért már ösztönösen szkeptikus vagyok szinte mindennel kapcsolatban, amit a médiában hallok. Nevezzük szakmai ártalomnak. De ami ezután jött, még engem is meglepett.

Bátor dologra vetemedtem...

Kísérlet gyanánt kereken egy hónapig nem léptem be egyetlen közösségi profilomba sem. A telefonomról letöröltem minden csevegő alkalmazást és közösségi applikációt, a családtagokkal, barátokkal és ismerősökkel folytatott kommunikációmat pedig egy olyan ősrégi módszerrel intéztem, amit telefonhívásnak neveznek. A kísérlet eredetileg személyes céllal indult. Habár nem voltam hardcore felhasználó, kíváncsi voltam, fogok-e magamon változást érezni ha pár hétre megszakítom magam körül az akkor már több mint tíz éve tartó “zajt”. Az első pár napban volt egyfajta hiányérzetem, elvégre mégis csak 2009 óta minden nap legalább egyszer beléptem valamelyik felületre. A kísérlet előtt alaposan utána olvastam a közösségi oldalak pszichológiai hatásainak, ezért tisztában voltam vele, hogy a szakirodalom FOMO-ként (Fear Of Missing Out), vagyis a kimaradástól való félelemként definiálja ezt a jelenséget. Mivel fel voltam rá készülve és tisztában voltam vele, hogy mivel állok szemben, nem engedtem a kísértésnek.

Út a nyugalomhoz?

A kísérlet könnyebb volt, mint gondoltam. A FOMO egy-két nap után elillant és már nem is izgatott, hogy mi folyhat a virtuális térben. Sőt, kifejezetten élveztem a "csendet". A nagyvilág történéseit amúgy is közvetlenül a hírportálok oldalairól követem nyomon, ha pedig az ismeretségi körömben történik olyasvalami, amiről feltétlenül tudnom kell, tudják a telefonszámomat. Valószínűleg Menlo Parkban, a Facebook főhadiszállásán is érezhették hiányomat, mert egyszer csak elkezdtem olyan e-maileket kapni a Facebook-tól, amikben rendszeresen arra ösztönöztek, hogy lépjek be, mert sok-sok mindenről maradok le. Az egyik ismerősöm közzé tett egy fényképet, nézzem meg. Az egyik ismerősöm részt vesz egy eseményen, nézzem meg. Új esemény van a közelemben, nézzem meg. Új ismerősnek ajánlásom - még csak nem is jelölésem -, pusztán AJÁNLÁSOM van, nézzem meg. És ez így ment napokon keresztül, amíg le nem iratkoztam minden rendszerüzenetről. Egyértelmű volt, hogy a FOMO-kártyát akarták kijátszani, de továbbra sem hagytam magam. Azelőtt sosem kaptam ilyen e-maileket, mert minden nap beléptem, de pár nap inaktivitás után látványosan megszaporodtak a postafiókomban a Facebook levelei. Egyszerűen minden áron rá akart venni a rendszer, hogy belépjek és ne hagyjam abba a használatát, pedig az az igazság, hogy a legkevésbé sem hiányzott.

Mikor az ember visszatér, rádöbben, hogy milyen sok olyan információ van a hírfolyamában, amely a mindennapok szempontjából teljesen lényegtelen

Amikor egy hónap szünet után visszatértem, tudjátok, miről maradtam le? A világon semmiről.  Ugyanazok a hirdetések, mémek, macskás videók, kajás fotók, kattintásvadász szalagcímek és politikai jellegű komment-harcok fogadtak, amiket egy hónappal korábban hátrahagytam. Nyilvánvalóvá vált, hogy a közösségi oldalak üzenőfalain található tartalmak többségének milyen kevés jelentősége van ahhoz, hogy naponta akár több órát is érdemes lenne rájuk szánni az életünkből.

Camera Eats First - napjainkra már számos intézmény és tréning jött létre azért, hogy elsajátíthassuk az Insta-kompatibilis ételfotózás minden titkát

Azt mondják, ha egy terméket ingyen használsz, valójában Te magad vagy a termék. Közhelyesen hangzik, de találó. A Twitteren másodpercenként 6000 csiripelést tesznek közzé világszerte. A Facebook-on 2,95 milliárd felhasználó van jelen és naponta 4,75 milliárd egyéni bejegyzést osztunk meg rajta. Az Instagramon naponta 4,2 milliárd alkalommal nyomódik meg a lájk-gomb. A TikTok-on átlagosan 95 percet töltünk naponta. A Snapchaten naponta 14 milliárd fénykép/ videó kerül elküldésre, és a felhasználók átlagosan 30 alkalommal nyitják meg az applikációt egy napon belül. A Goolge-on másodpercenként 99 ezer keresés történik, a YouTube-ra pedig minden egyes percben 500 órányi új videó töltődik fel. Ne legyenek illúzióink és kezeljük fenntartással, amiket az innovatív szellemű vizionárius cégvezetők mondanak a sajtótájékoztatókon és a termékbemutatókon. Mint minden üzleti vállalkozásnál, a hónap végén itt is csupán egyetlen kérdés számít: mennyi volt a bevétel?

A Meta (Facebook) és a Google együttes részesedése több mint felét teszi ki a internetes reklámok piacának. 2022-ben a Meta reklámokból származó bevétele 113,6 milliárd dollár (harmincnyolcbillió-háromszáznyolcvannyolcmilliárd-kétszáznyolcvanmillió forint), a Google-é pedig 224,47 milliárd dollár (hetvenötbillió-kilencszázkilencvenegymilliárd-négyszázmillió-háromszázkilencvenezer forint) volt, amelyből 29,24 milliárdot (kilencbillió-nyolcszázkilencvennyolcmilliárd-nyolcszázhuszonegymillió-nyolcszáznyolcvanezer forint) a YouTube termelt ki. Nem kérdés, hogy a technológia számtalan módon segítette elő az életünket, azonban ezek még mindig kőkemény, profitorientált óriásvállalatok egy seregnyi részvényessel, akiknek abból van pénzük, hogy mi használjuk a szolgáltatásaikat/ eszközeiket. Minél többet használjuk őket, annál több reklámot látunk. Minél több reklámot látunk, ők annál több pénzt keresnek. Ehhez pedig az kell, hogy minél több idődet és figyelmedet kössék le, és minden trükköt be fognak vetni azért, hogy megszerezzék őket. Nekünk kell résen lennünk.

"Soha ne állj be a saját árudtól..." - Frank (Robert Loggia) az üzleti élet aranyszabályairól tanítja Tony-t (Al Pacino) A sebhelyesarcú c. filmben

Nagyon elgondolkodtatott, amikor megtudtam, hogy a Szilícium-völgyben állomásozó informatikai cégek vezetői olyan iskolákba járatják a gyermekeiket, ahol az “analóg” oktatás dominál és csak elenyésző mértékben - vagy egyáltalán nem - használnak digitális taneszközöket. Bill Gates mindössze napi 45 percben határozza meg a gyermekei interneten töltött idejét, és Steve Jobs otthonában is csak szigorú keretek között volt engedélyezve az elektronikus eszközök használata, a gyermekeinek pedig nem is engedte kipróbálni az iPad-et. Az eBay, a Google, az Apple, a Yahoo és a Hewlett-Packard vezetői ugyanabba a kilenc osztályos iskolába járatják a gyermekeiket, ahol számítógépnek nyoma sincsen. Alan Eagle, a Google kommunikációs részlegének egyik dolgozója azt nyilatkozta, hogy ötödikes lánya nem tudja, hogyan kell használni a Google-t, nyolcadikos fia pedig még csak most ismerkedik vele. Hogy miért? Mert pontosan tudják, hogy milyen következményekkel jár a digitális eszközök mértéktelen használata, ezért mindent elkövetnek annak érdekében, hogy megóvják tőle a közvetlen környezetüket. Lehet, hogy ők is látták A sebhelyesarcút?

Társadalmi szempontból kényes kérdés az okostelefonoktól és a közösségi médiától való függőség, ugyanis nehéz tényleges módon körülhatárolni. Napjainkra már eljutottunk arra a szintre, hogy meghatározzuk az alkoholtól és az egyéb tudatmódosító szerektől való függőségek szintjeit, azonban egy javarészt pszichológiai értelemben vett addikción már nehezebb fogást találni. Gondolatban helyettesítsük be a közösségi applikációkat egy üveg alkoholos itallal és képzeljük azt, hogy minden egyes alkalommal, amikor megnyitjuk ezeket az alkalmazásokat, alkoholt fogyasztunk. Ez az üveg ott figyel az éjjeli szekrényünkön, és minden reggel az az első dolgunk, hogy jó alaposan húzunk rajta egyet. Mindenhová magunkkal visszük ezt az üveget, így amikor tömegközlekedünk, unatkozunk vagy valahol várakoznunk kell, alkohollal múlatjuk az időt. Munka vagy bármilyen más tevékenység közben eszünkbe jut, hogy jól esne meghúzni azt a bizonyos üveget. Ha egy óra hosszáig nem férhetünk hozzá az alkoholhoz, rosszul érezzük magunkat. Minél többet fogyasztjuk, annál többet kívánunk belőle. Lefekvés előtt közvetlenül még mindig azt a bizonyos üveg alkoholt szorongatjuk, és néha még az éjszaka közepén is képesek vagyunk magunkhoz venni és húzni rajta egyet. Másnap reggel pedig kezdjük elölről a folyamatot. Ez már függőségnek minősül?

A WHO 2020-as statisztikái szerint a globális átlag élethossz 73.4 év. A mai gyermekek többsége átlagosan 10 éves kora körül kezdi el a közösségi oldalak használatát, és egész élete során 6 évet és 8 hónapot tölt a közösségi médián. Nem lehet, hogy jobban megérné inkább elsajátítani egy idegen nyelvet vagy bármilyen másik készséget ugyanezen idő alatt?

Fehér zászlóval közelítek!

Senkit nem szólítok fel arra, hogy váljon meg az okostelefonjától vagy a közösségi profiljaitól! A történelem során szinte minden újonnan megjelenő médiumnak megvoltak a szkeptikusai. A digitális technológiát nem tartom eredendően rossznak, azonban a korábban felsorolt számadatok és tények mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Tudom, hogy a digitalizáció korában eretnekség ilyet mondani, de az emberi test, agy és psziché még mindig nem alkalmas arra, hogy naponta 10+ órát töltsön a képernyők előtt bármilyenféle következmény nélkül. Egy minden eddiginél zajosabb korban élünk, ahol bármelyik internetes hírorgánum címlapján több információ van, mint amennyivel egy Shakespeare-korabéli polgár egész élete során találkozott. A különböző applikációk, közösségi médiumok, streaming szolgáltatók, reklámok, hírlevelek és miegymás kivétel nélkül mindannyian a figyelmünkért versengenek, a hatalmas zajban pedig mindenki túl akarja kiabálni a másikat. Felhasználókként nekünk kell meghúznunk a határvonalat, és időnként beiktatni olyan tevékenységeket is, amelyek offline zajlanak és nem az internet szemében, hanem a személyes valóságunkban javítanak az életminőségünkön. Ezen írás célja nem más, mint a mértéktartásra való figyelemfelhívás.

Az informatika számtalan tekintetben könnyítette meg az életünket, forradalmasította az orvostudományt, az oktatást és még sok nagyon sok mást. A 2020-as karantén időszak alatt lehetővé tette, hogy ha korlátozottabb mértékben is ugyan, de továbbra is folytathassuk az életünket anélkül, hogy teljesen megbénult volna a világ. Digitális eszközök nélkül én sem tudnám végezni a munkámat. Ezek pozitív dolgok. Viszont... A tény, miszerint bizonyos applikációk szándékosan alkalmaznak pszichológiai és neurológia trükköket azért, hogy függőséget okozzanak, etikailag erősen kifogásolható és számtalan további kérdést vet fel. Például:

• Alig több mint tizenöt évvel ezelőtt még mindent elkövettünk azért, hogy anonimek maradjunk az interneten, ma pedig olyan dolgokat is közszemlére teszünk rajta az életünkből, amikhez valójában senkinek semmi köze. Vajon miért?
• Vajon akkor is ilyen népszerű lenne-e a közösségi média, ha megszűnne a lájkolás lehetősége, ami sokak számára nem más, mint egy önérvényesítő eszköz?
• Milyen lesz a jövő társadalma, amelynek tagjai az első pillanattól kezdve azt tapasztalják, hogy mindennél előbbre való az internetes ítélőtábor részéről érkező közösségi validáció?

A közösségi oldalakon látott fotókat és videókat minden esetben legalább egy tucat félresikerült próbálkozás előzi meg, az ismerőseink tökéletes életéből pedig csupán egy-egy mozzanatot látunk, a problémákat nem. Amit ott látunk, az nem a valóság. Mindenkinek van élete és nincs miért irigykedni. Lehet, hogy valamelyik ismerősünk előszeretettel mutogatja az Instagramon a vadonatúj luxusautóját, de azt már nem posztolja ki, amikor minden hónapban sorban áll a postán, hogy kifizesse rá a törlesztőrészletet. Ahogy azt sem tudhatjuk, hogy a látszólag tökéletes párkapcsolatok mögött milyen konfliktusok húzódnak meg a háttérben. A fentiek tekintetében egyértelműen egy globális problémával állunk szemben és mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy a jövő nemzedékei egészséges keretek között használhassák a technika vívmányait. A szexuális felvilágosítás és a különböző drogprevenciós előadások mellett ma már ugyanilyen elhanyagolhatatlan az internet, illetve a digitális média megfelelő módon történő használatának ismerete. A technológiának kell kiszolgálnia minket, nem pedig fordítva és tegyünk arról, hogy az internet kiegészítse, ne pedig kitöltse az életünket.